Tolsztoj 1890-ben írta meg egyik legtömörebb elbeszélését, a Kreutzer-szonátát. Az öregedő író ekkor már régóta küszködik a ránehezedő magánnyal, környezete meg nem értésével, s a családi élet reménytelenségét rajzolja meg rendkívül drámai erővel. Úgy érzi, hogy az emberi kapcsolatok megromlása egy házasság keretein belül kizárólag az érzékiség, a testi szenvedély romboló hatására vezethető vissza. Főhőse, Pozdnisev, szenvedélyes monológjában félelmetes lélekrajzot állít elénk: a fiatal éveiben - a kor szokása szerint - kicsapongó életet élő férfi a házasság, a családi élet boldogságában szeretne megtisztulni, ebben keresi egy új élet lehetőségét. De reményei igen hamar, már a mézeshetek idején romba dőlnek. Úgy érzi, hogy ők ketten nem tudnak szabadulni az aljas, undorító testi vágytól, s ez egyúttal meg is mérgezi életüket. Enyhülést csak azok az évek hoznak, mikor felesége gyermeket szül és szoptat, ekkor valamelyest csillapul bennük a gyűlölet. De öt gyerek után felesége nem óhajt többet szülni. Megszépül, szerelemre vágyik, s Pozdnisev érzi, hogy ez a szerelem már csak kívülről, mástól eredhet. Sejtelme be is igazolódik, egyik szomszédja, Truhacsevszkij a zene révén közel kerül az asszonyhoz, s a féltékeny férj leszúrja feleségét. Tolsztoj az ember erkölcsi-szellemi tökéletesedésének vágyát, s egy törvényszerűen bekövetkező gyilkosság félelmetes, megrázó erejű rajzát adja a Kreutzer-szonátában, s egyúttal egy kiábrándult író élettagadó utolsó éveit idézi. (Legeza Ilona)